Nem a megszólított sofőr válaszolt, a taxihoz érve, hanem odaszalad egy főnökféle, vele kell alkudni. Ha a turistavezető nem figyelmeztet előre, hogy alkudni lehet, sőt egyenesen kötelező, akkor elfogadjuk a felkínált árat.
De alkuszunk. Természetesen megkérdezik először is, hogy angol, francia, vagy orosz nyelven beszélünk (ezt különben a legeldugottabb török bazárban és kávézóban is megteszik). Megegyezünk egy elfogadható árban, abban benne van a visszaút is, közben a taxi vár a megegyezésnek megfelelő három vagy négy órát. (...) Antalyában ugyanis egymást érik az arany- és bőráru-üzletek. A baj csak az, hogy nem lehet tájékozódni, nemigen lehet tudni, hogy mennyit is ér valójában az áru és mennyit lehet ajánlani érte.
A vásárlás alapja az alku. Aki nem alkuszik, pórul jár, de a kereskedő sem élvezi. Az árakkal egyszerűen dobálóznak. Egy egyszerű, alig négygrammos aranygyűrűre azt mondják, ezer euró. Ilyenkor nem szabad elkezdeni az általuk felajánlott árból alkudozni (ezt már az idegenvezető mondta), hanem fel kell ajánlani egy minimális árat, mondjuk 50 eurót. Az árus a haját kezdi tépni, hogy így lebecsüljük az áruját, mi kifordulunk, hogy hát üzlet, az nincs.(...)"
